Gondolatok
Élethelyzetek, kérdések és felismerések.
Olyan írások, amelyek talán benned is elindítanak valamit.
2026.08.05
A mai nap az enyém...
Az év legtöbb napján kontrollálom a dolgokat, megoldom az előttem álló helyzeteket.
Mindenhol teljesítek...
Figyelek az aktuális problémákra, feladatokra, határidőkre... mindenre.
De ma nem.
Ma csak hagyom, hogy a dolgok menjenek maguktól... Lehet, hogy csak egy napig, de nem állok ellen a sodródásnak... csak benne vagyok, és élvezem, amit a nap adott.
És igen, lehet, ma félbehagyom a dolgaimat. De tudod... lehet, lesz, amibe bele sem kezdek.
Örömmel rácsodálkozom majd, ha egész nap süt a nap, és élvezni fogom azt is, ha esetleg elered az eső...
Nem fog zavarni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztem. Ma ez is belefér.
Mert lelassulok... és meg-megállok, és csak arra figyelek, hogy hogy vagyok, és mire van szükségem...
És közben elfogadom magam úgy, ahogy vagyok.
Lelassulva, nem teljesítve, tökéletlenül...
Te mikor lassultál le utoljára?
#ConnectU
2026.08.13
Ez nem neked való...
Hányszor hallottad ezt az életed során?
Megálmodtál valamit. Készen álltál egy nagy döntésre. Valamire, amit még sosem próbáltál.
Elmesélted valakinek, és jött a válasz...
„Ez nem neked való.”
„Ez nem áll jól neked.”
„Ebben te nem vagy jó.”
„Ez nem fog sikerülni.”
Titkon azt remélted, hogy melletted lesznek. Hogy bátorítanak.
Ehelyett ott állsz leforrázva...
És mit tettél ennek hallatán?
Igazat adtál? Feladtad, mielőtt egyáltalán megpróbáltad volna?
Vagy fellázadtál? És csak azért is bebizonyítottad, hogy tévedtek.
Esetleg egyszerűen csak elengedted a füled mellett.
De bárhogyan is reagáltál, egy gondolat titokban bemászott a fejedbe... és talán azóta sem hagy teljesen nyugodni.
Vajon honnan tudják?
Miből gondolják, hogy nem vagy képes rá? Honnan látják, milyen erő rejlik benned, hogy végigvidd?
Talán látják az elszántságodat, de azt az erőt, ami ehhez benned lakik... azt csak te ismered.
A külső szemlélő számára láthatatlan.
Az is lehet, hogy a legjobb szándékkal mondják.
Aggódnak. Féltenek. Meg akarnak óvni a csalódástól.
De vajon valóban a csalódástól óvnak meg...
Vagy akaratlanul is visszatartanak attól, hogy megvalósítsd az álmodat?
Hogy továbblépj.
Hogy kipróbálj valami újat.
Hogy megtudd, mire vagy valójában képes.
És közben eszembe jut még két kérdés...
Hányszor mondtad már te valaki másnak:
„Ez nem neked való.”
És hányszor mondtad inkább:
„Bárhogyan is döntesz, itt leszek, ha szükséged lesz rám.”
#ConnectU
2026.07.31
Szeretettel lezárni...
Nemrég hallottam ezt a mondatot, és azóta a fejemben jár.
"Nem jutottam el a végére, de úgy szeretném lezárni, hogy még szeretem csinálni."
Milyen különös gondolat...
Lezárni valamit úgy, hogy nem mentünk el a falig. Úgy, hogy később is csak a szeretet és az öröm jusson róla eszünkbe.
Hiszen minden, amibe éveket, energiát és a szívünket tettük, nehéz elengedni.
Ragaszkodunk hozzá, mert már annyi minden van benne. Annyi emlék. Annyi munka. Annyi elért eredmény.
Ott van bennünk a félelem.
Félünk a kudarctól. Nem akarjuk úgy megélni, hogy feladtuk.
És talán a legnehezebb kérdés:
Ki leszek, ha már nem ez leszek?
Észre sem vesszük, hogy napról napra egyre kevesebb örömöt ad. Már nem tudjuk jó szívvel csinálni. Belefáradunk.
És a végén...
Megharagszunk rá. Megutáljuk. Már rágondolni is rossz érzés.
Pedig egyszer szerettük...
De tényleg ennek kell történnie?
Mi lenne, ha nem várnánk meg, amíg valami teljesen kiüresedik?
Mi lenne, ha szeretettel zárnánk le?
Talán nem csak valamit hagynánk magunk mögött.
Talán valamit meg is őriznénk.
Az örömöt, amivel elkezdtük. A lelkesedést. És önmagunknak azt a részét, aki egykor szívből szerette csinálni.
Ha nem keserűséggel lépnénk tovább, hanem magunkkal vinnénk mindazt az örömöt, a hálát és az erőt, amit azok az évek adtak nekünk.
Talán nem mindennek kell a végsőkig tartania.
Talán van, amit éppen akkor a legszebb lezárni... amikor még szeretettel tudunk rá gondolni.
#ConnectU
(1).png)
2026.06.29
Hogyan lehetek jól a változásban?
Változik minden...
Én. Te.
Az életünk.
A körülöttünk lévő világ.
És mindenki azt mondja:
„Ne félj.”
„Ne aggódj.”
„Micsoda lehetőség!”
„Milyen jó lesz!”
Én is hinni akarom.
Látni a változásban rejlő lehetőségeket.
Elhinni, hogy jó lesz.
De közben mégis szorongok...
Megremeg a gyomrom, ha rágondolok.
Aggódom.
Sőt... félek.
Mégis próbálom elnyomni ezeket az érzéseket.
Hiszen, ha mindenki más pozitív, akkor nekem is annak kellene lennem.
De amikor csak én vagyok, a félelem mégis mellém ül...
És szégyellem magam, hogy nem tudom egyszerűen félretenni.
És közben azon gondolkodom...
Megengedhetem magamnak, hogy rosszul érezzem magam?
Szabad megélnem a változással járó veszteséget?
Az elmúlás fájdalmát?
A régi dolgok hiányát?
Átélhetem, hogy fáj az elszakadás?
Hogy félek attól, amit még nem ismerek?
Miért érzem úgy, hogy egy változásban azonnal pozitívnak kell lennem?
Nem lehet, hogy először éppen az segít, ha megengedem magamnak, hogy fájjon?
Nem beleragadni.
Hanem méltósággal meggyászolni.
És talán csak ezután tudok nyitottabb szívvel továbblépni.
Hinni.
És meglátni mindazt a jót, ami eddig a fájdalomtól láthatatlan volt.
#ConnectU
2026.05.31
Meg lehet bocsátani?
Haragszom, dühös vagyok… vagy egyszerűen csak nem tudom megérteni, hogy miért viselkedsz így.
Miért nem látod, hogy ezzel mást bántasz, vagy ha látod, miért nem érdekel?
Miért nem hallgatsz meg másokat… miért nem látod, mit okozol?
Én meg itt állok, és nem tudom mit tegyek… fáj, neheztelek, ezer kérdés és gondolat kavarog bennem… és annyi mondat, amit nem tudok elmondani, mert nem hallod… meg sem hallgatod… vagy ha el is sikerül egyet mondani, máris támadásnak veszed…
Csak a feszültség nő bennem…
Talán, ha már hatással nem lehetek rád, valahogy ezt az érzést magamban kellene helyrerakni…
Az én érzéseim, az én feladatom, hogy kezeljem… hogy elfogadjam, nem minden történhet úgy, ahogy én azt szeretném…
Nehéz ezt elfogadni… szembenézni… és magamban a helyére tenni…
De lehet, hogy ez az egyetlen út ahhoz, hogy bennem béke legyen… és utána már elkezdhessek másként tekinteni rád is…
#ConnectU
(1).png)
(1).png)
2026.05.22
Mit jelent számomra, hogy én oké vagyok?
Nem, nem vagyok tökéletes.
Még csak a közelében sem vagyok.
Hibáztam? Sokat.
Elrontottam dolgokat? Igen.
És még mindig van bennem, amin dolgoznom kell.
De ettől még oké vagyok.
Számomra okénak lenni nem a tökéletességet jelenti.
Hanem azt, hogy ismerem a jó tulajdonságaimat, és mindezek mellett a hibáimat is.
Tudok a gyengeségeimről.
Dolgozom rajtuk, és már nem szégyellem őket.
Mert ezek is mind én vagyok.
#ConnectU
2026.05.10
Fáj, de mégis mosolyogsz
Meséltél már úgy valami fájdalmasról, hogy közben mégis mosolyogtál?
Mintha nem is lenne akkora dolog. Mintha rendben lennél vele.
De miért mosolyogsz, ha közben fáj?
Mert így könnyebb?
Mert ha nevetsz rajta, azt hiszed, kevésbé fog fájni?
Vagy így próbálsz nem szembenézni a fájdalommal?
Mert lehet, hogy ha igazán megélnéd a rossz érzéseidet, akkor valósággá válnának?
Pedig attól, hogy kizárod őket, nem biztos, hogy eltűnnek. Lehet, hogy épp ezért maradnak veled.
És lehet, hogy úgy maradnak veled, hogy észre sem veszed.
Csendben meghúzódnak benned, de ott vannak, és hatással vannak rád.
De mi lesz, ha egyszer a legváratlanabb pillanatban a felszínre törnek?
Lehet, hogy akkor nem is érted majd, mi zajlik benned.
Mi lenne, ha inkább szembenéznél ezekkel a nehéz érzésekkel, mint csak nevetnél rajtuk?
#ConnectU
.png)
2026.04.21
Dühös vagyok...
Dühös vagyok…
Rád. Rájuk. Mindenkire.
És az egész helyzetre.
Dühös vagyok, mert nem csinálhatom.
Mert azt mondják, ne csináljam.
De tényleg mindenre dühös vagyok…
vagy csak magamra?
Nem inkább arra, hogy nem lépek fel?
Nem állok ki?
Nem vagyok határozottabb?
De sokkal könnyebb másokra dühösnek lenni..
Pedig nem is mindenkivel van problémám…
hanem magammal.
#ConnectU
2025.04.06
Köszönöm
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer meg tudom majd köszönni...
Évekkel ezelőtt volt egy orvos,
akinek egy döntése és figyelme számomra a félelmet és az aggódást csodává tette, pedig nem is ismertem...
Aztán pár nap múlva máshova kerültem, és soha többé nem találkoztunk.
Sokszor eszembe jutott az elején, hogy meg kellene köszönnöm…
de elsodort a mindennapi élet.
A gondolat pedig elszállt...
Aztán pár hete megláttam a nevét egy honlapon.
És visszajött a régi érzés...
„Annyira szeretném elmondani, mennyire hálás vagyok…”
Sokáig hezitáltam...
Régen történt… biztos nem emlékszik… csak nekem fontos… lehet csak butaság...
De nem engedett a gondolat, és végül elmentem hozzá...
Ismerős voltam neki… csak nem tudta honnan.
Elmeséltem.
Végre el tudtam mondani, mennyire hálás vagyok.
És történt még valami...
Ő is megköszönte, hogy elmondtam.
Mert abban az időszakban nem is tudta, hogy valahol egy ilyen csoda történt… és hogy ő is része volt.
És e pillanatban mindkettőnknek lett egy csodája.
Lehet, hogy nem találkozunk többet.
De bennem már nincs hiány.
Csak béke… és öröm.
Talán sosem késő odamenni valakihez,
a szemébe nézni, és elmondani:
Köszönöm.
#ConnectU
(1).png)
.png)
2026.03.27
Miért olyan nehéz csak meghallgatni, jó tanácsok nélkül?
Érezted már azt, hogy tele van a fejed mindennel?
Gondokkal, teendőkkel, a nap során történt beszélgetésekkel, helyzetekkel.
Lehet, hogy dühös vagy..
Feszültség van benned..
És csak arra vágysz, hogy kiadhasd mindezt magadból valakinek.
Aztán végre alkalom adódik rá.
Leültök, és elkezded mesélni mindazt, ami belül nyom…
Már majdnem könnyebb.
És akkor megakaszt.
Tanácsokat kezd adni.
Elmondja, mit kellett volna csinálnod.
Vagy mit kellene most.
Te pedig érzed, hogy hiába mondod… nem érti.
Magyaráznád tovább, de már nem figyel rád.
Aztán elcsendesedsz...
Hadd mondja...
És közben nő benned a hiány.
A kapcsolat hiánya...
Az, hogy valaki valóban megértse, mi zajlik most benned.
A végén megköszönöd a kéretlen tanácsot.
De belül ott hagyod. Nem viszed tovább.
Csak a hiányt.
És egy kérdést a fejedben:
Valóban olyan nehéz meghallgatni egymást tanácsok és ítéletek nélkül?
Szerinted miért olyan nehéz néha csak meghallgatni egymást?
#ConnectU
2026.03.15
Miért kell mindig eljutni a falig, hogy végre megállj?
Mindennap felkelsz, és reggeltől estig mész. Rohansz.
Elmerülsz a napi feladatokban, a határidők miatti nyomásban, a fontos teendőkben és a mindezekkel járó stresszben.
Dolgozol. Intézkedsz.
Nappal és néha még éjjel is.
De ha aludnál, akkor is csak a teendők zakatolnak a fejedben.
Nincs igazi pihenés.
És eszedbe sem jut megállni.
Aztán egyszer csak…
Fásulttá válsz.
Kimerülsz.
Megbetegszel.
De tényleg a betegség kell ahhoz, hogy megállj és pihenj?
Valóban el kell jutni a falig, hogy időt adj magadnak a feltöltődésre?
Nem lehetne már hamarabb megállni egy kis időre, és egyszerűen csak megélni azt, ami éppen van?
Vagy tényleg addig kell menni, amíg a tested állít meg?
#ConnectU
.png)
.png)
2026.03.06
Miért olyan nehéz nemet mondani?
Tele vagyok feladatokkal.
Te is látod..
Mégis odajössz, és megkérsz, hogy segítsek.
Nem férne bele.
Mégis igent mondok.
Mert nem akarok undoknak tűnni.
Mert nem szeretnék csalódást okozni..
Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy a te feladatod is az enyém lett.
És közben az én dolgaim…
gyűlnek.
halmozódnak.
és sosem érek a végükre.
Elfáradtam.
Néha azon gondolkodom, tényleg önzőség lenne azt mondani:
„Most nem fér bele.”
Vagy egyszerűen csak a saját határaimat védeném?
#ConnectU
2026.02.21
A szavak, amelyek bennünk maradnak...
Volt már olyan, amit szerettél volna elmondani valakinek,de végül benned maradt?
Talán nem merted kimondani.
Talán egyszerűen elmaradt.
A kapcsolat közben megváltozott.
Benned viszont még ott maradt valami.
Egy érzés, ami nem kapott helyet...
Sokszor azt hisszük, az elengedéshez szükség van a másikra.
Azt gondoljuk, csak akkor tudunk továbblépni, ha kimondhatjuk, amit szeretnénk.
De a lezárás nem mindig két ember között történik.
Néha bennünk dől el, amikor végre szembenézünk azzal, mi maradt bennünk...
#ConnectU
(1).png)
(1).jpg)
2026.02.15
A legnehezebb nem a megoldás, hanem a tehetetlenség…
Voltál már olyan helyzetben, amikor láttad, hogy valaki szenved?
Érezted, hogy tudnál segíteni, mert láttad a kiutat a problémából,de ő nem kért belőled..
Te pedig maradtál azzal a furcsa, szorító érzéssel, hogy hiába tudnál tenni valamit, nincs hatásod rá. Nem dönthetsz a másik helyett.
Talán ez az a pont, ahol a segítő szándék elcsendesül.
Nem azért, mert elmúlik, hanem mert rájövünk: Az út az övé.
És bármennyire fáj, néha csak végignézhetjük a folyamatot azzal a reménnyel,hogy – ha nem is a mi segítségünkkel –de rátalál a saját megoldására...
#ConnectU
2026.02.04
Újra járjuk a régi keringőt?
Érezted már valakivel szemben,
hoagy bármennyire szerettél volna,
mégsem tudtál neki segíteni?
Pedig mindent megadtál.
Időt, figyelmet, támogatást.
A végén mégis csak a csalódottság maradt.
És jönnek a kínzó kérdések:
„Nem vagyok elég jó?”
„Miért nem tudok rajta segíteni?”
Közben látod, hogy a másik is csalódott.
Hiszen neki , saját megélése szerint, senki nem tud segíteni.
Neki „mindig ez jut..."
Ilyenkor észre sem vesszük, de már benne is vagyunk
az egyik leggyakoribb emberi játszmában.
Egyikünk a Megmentő szerepét ölti magára,
a másik pedig, sokszor tudattalanul az Áldozatét, aki nem hagyja magát megmenteni.
Ezt a játszmát nem lehet megnyerni.
Itt senki nem győz.
Te kimerülsz a hiábavaló segítésben,
a másiknak pedig csak beigazolódik a hite:
rajta tényleg nem segíthet senki...
Mindenki veszít...
mégis újra és újra belekezdünk ebbe a keringőbe.
Járjuk a köröket, amíg el nem szédülünk a végén törvényszerűen érkező bukástól.
De hogyan mondhatunk nemet,
ha legközelebb is felkérnek ugyanerre a táncra?
A kulcs a tudatosság.
Ha felismered a lépéseket,
ha látod a „táncrendet”,
akkor már résen lehetsz.
Nem kell minden felkérést elfogadni.
Néha a legnagyobb segítség az,
ha nem megyünk bele a játszmába,
hanem megállunk a híd közepén,
és hagyjuk, hogy a másik is megtegye a saját lépéseit...
#ConnectU
.png)
.png)
2026.01.23
Megítélnek, pedig nem is ismernek...
Volt már olyan, hogy valaki
még nem is beszélt veled,
mégis biztos volt benne, hogy tudja, ki vagy?
Nem azért, mert ismer,
hanem mert már van rólad egy képe.
Egy régi szerep.
Egy feltételezés.
Vagy egyszerűen csak azért,
mert van egy elképzelése rólad.
Ilyenkor sokszor próbálunk magyarázni.
Bizonyítani.
Megmutatni, hogy „nem ilyen vagyok”.
De ha a másik nem kíváncsi ránk igazán,
akkor ezek a szavak nem kapcsolódást hoznak,
csak feszültséget egymás között.
Talán nem az a kérdés,
hogyan győzzük meg őket.
Hanem az,
hol van az a hely,
ahol nem kell bizonyítanunk,
kik vagyunk.
#ConnectU
2026.01.14
A kapcsoló
Voltál már olyan helyzetben, amikor egy pillanat alatt úgy érezted, mintha valaki megnyomott volna benned egy gombot, és valami ösztönösen előtört belőled?
Akár egy reakció, egy érzés, egy mondat...? Olyan amiről utólag sem volt teljesen világos, honnan jött?
Sokan ilyenkor azt mondjuk: „csak így sikerült”, „ilyen vagyok”, „nem tudtam másképp”.
De tényleg ennyi történt?
Mert abban a pillanatban talán fel sem tűnik, mi zajlik bennünk, csak később, amikor már ott van a kellemetlen érzés, és az a kérdés:
Mi történt velem, miért reagáltam így?
Ilyenkor jó megállni, és visszanézni arra, hogy mire is reagáltunk valójában.
Egy helyzetre?
Egy mondatra?
Egy viselkedésre?
Vagy arra, amit az bennünk megérintett?
Mindannyiunkban vannak ilyen kapcsolók még akkor is, ha nem tudunk róluk.
És amíg nem látjuk őket, ők irányítanak minket...
De amikor egyszer sikerül észrevenni egyet ès amikor felismered: „aha, most ez kapcsolt be bennem”
Ott kezdődik valami más. Nem azért, mert rögtön megváltozol, hanem mert már nem teljesen vakon működsz.
És ez talán az első lépés afelé, hogy ne csak reagáljunk az életünkre, hanem egyre többször válaszoljunk rá.
#ConnectU
.png)
.png)
2026.01.09
Hála – nem csak a tökéletesért
Sokszor könnyű hálásnak lenni a jó dolgokért:
egy mosolyért, egy sikerért, egy szép pillanatért.
De mi a helyzet a nehézségekkel?
Azokkal a helyzetekkel, kapcsolatokkal, pillanatokkal, amik közben fájtak?
Ha visszanézünk, sokszor épp ezek formáltak minket.
Segítettek erősebbé válni, más szemmel látni, jobban érteni.
A hála nem azt jelenti, hogy minden tökéletes.
Hanem hogy felismerem: minden – a könnyű és a nehéz is – hozzátett ahhoz, aki ma vagyok.
#ConnectU
2026.01.03
Ismerem önmagam?
„Ismerd meg önmagad!"
Ez állt már az ókorban is a delphoi jósda falán.
Eltelt pár ezer év, de mèg màig kèrdés: ki is vagyok én?
Én legalábbis gyakran felteszem a kèrdèst:
-Valòban ismerem magam vagy csak azt tudom, mit várok el magamtól?
-Tudom, miért teszem azt, amit teszek vagy csak megszokásból, félelemből, megfelelésből működöm?
Az önismeret nem szép gondolat.
Hanem az a pont, ahol már nem nagyon lehet tovább hárítani a felelősséget.
Nem foghatok semmit sem mùltra, sem pedig a körülmények.
Csak Én vagyok ès mindaz,amit teszek...
Viszont ahhoz,hogy tényleg meglássuk magunkat, előbb le kell bontani azt a képet, amit eddig magunkról elhittünk.
És ez nem mindig kényelmes.
Talán épp ezért fontos...
#ConnectU
.png)
.png)
2025.12.21
A búcsúzás
Ahogy haladok előre az életemben, folyamatosan búcsúzom.
Vannak kisebb búcsúk,
vannak olyanok, amelyek megkönnyebbüléssel vagy akár örömmel járnak.
És vannak egészen szomorú, fájdalmas búcsúzások is.
De még ha ezek megkönnyebbülést is hoznak,
a veszteség mindegyikben ott van.
Hiszen már nincs meg az, ami egykor fontos volt számomra.
És a veszteséggel együtt megjelenik a fájdalom is.
A kérdés az, mit szeretnék kezdeni a fájdalommal.
Haragot vált ki?
Dühöt?
Csalódottságot?
Vagy inkább megbékélést és elfogadást?
Nem mindegy, hogy a fájdalom mellett
mit viszünk magunkkal tovább.
Mert hiába búcsúzunk,
ezek az érzéseink velünk maradnak.
#ConnectU
2025.12.14
Ami elgondolkodtat…
Tegnap láttam egy kislányt az egyik karácsonyi ünnepségen táncolni.
Nem volt profi táncos, viszont önfeledten, teljes átéléssel táncolt.
A közönségben közben többen a háta mögött
negatív megjegyzéseket tettek a műsorára.
Ahogy néztem őt…
ahogy táncolt…
ahogy látszott, mennyire élvezte a mozgást…
ahogy egy pillanatra sem foglalkozott senkivel és semmivel…
Elgondolkodtam....
Milyen felszabadító lehet így megmutatni magunkat.
Mekkora szabadság van abban,
amikor nem gátolnak mások rosszindulatú vagy bántó megjegyzései.
Számomra ez jelenti az igazi szabadságot.
Megmutatni magam úgy, ahogy vagyok.
Mert amikor rendben vagyok magammal,
akkor mások ítélkezései
nem tudnak kibillenteni abból, ahol épp jól vagyok.
#ConnectU
.png)
(1).png)
2025.12.13
Levél a gyógyulófélben lévő Maximalizmushoz
Drága Maximalista felem,
Láttam, hogy a mai nap „csak” 7/10 lett, és igen, hallottam azt a finom kis belső fújtatást.
De figyelj:
a múlt héten 6/10-eket gyártottunk sorban, úgyhogy ez bizony javulás!
Nem tapsvihar, de egy kis biccentés járna… szerinted?
(Nem? Oké, haladjunk.)
Tudom, szerinted a hibák olyanok, mint a rossz szomszédok:
jó lenne, ha nem lennének.
De komolyan… hány embert ismersz, aki minden reggel első csörgésre kel?
Pontosan.
Szóval a 10. csörgésről lemenni a 8.-ra már fél világbéke.
A reggeli… hát, igen.
Odaégett.
Nem, nem „karamellizálódott”, sajnos.
De legalább megpróbáltunk reggelizni, ami nálunk már-már karakterfejlődés!
A riportnál a sötétkék fejléc tényleg jobban mutatott volna.
Hallottam is a fejedben a kis belső „design kritikust”, aki szigorúan jegyzetelt.
De a valóság az, hogy az emberek többsége az adatokat nézi, nem pedig azt, hogy a színek tökéletesen passzolnak-e.
Egy kicsit elengedhetnénk ezt is...
És van valami, amit lassan kezdünk megtanulni:
hogy nem csak nekünk kell mindent megoldani.
Tudom, ez nehéz mondat...
Belül még mindig ott a hang:
„ha nem én csinálom, biztos nem lesz jó…”
De aztán jön a valóság, és megmutatja, hogy
a dolgok meglepően jól működnek akkor is, ha nem te tartasz kézben mindent.
Sőt, néha még jobban is, ha hagyod, hogy más is hozzátegyen valamit..
Mi lenne, ha ma beülnénk a saját tökéletlenségünk kényelmes fotelébe?
Lehet kicsit recseg, kicsit foltos, de legalább a miénk ...
és meglepően jó benne maradni, amikor épp nem próbáljuk újrahúzni a huzatot..
Ugye milyen békés így?
Szóval igen, ma már értem, miért tudunk őszintén örülni egy 7/10-nek is.
Mert néha pont ennyi kell ahhoz,
hogy emberinek és elégnek érezzük magunkat.
Üdv:
A tökéletlen, de végre szabadabb feled 🤍
#ConnectU
2025.12.06
Lehet, hogy egyszerre két igazság is létezik?
Biztosan ismered azt a helyzetet, amikor egy papírra rajzolt számról vitatkoznak:
6-os vagy 9-es?
És… attól függ, honnan nézzük.
Olyan könnyű beleragadni a saját nézőpontunkba.
Abba, amit mi látunk, érzünk, gondolunk.
És ugyanilyen könnyű tényekkel, érvekkel igazolni azt, hogy „nekem van igazam”,
miközben a másik ugyanezt teszi… csak a másik oldalról.
Ilyenkor elindulhat a végtelen bizonygatás.
A feszültség, a bezáródás, a „nem engedek” érzése.
De mi lenne, ha ma kipróbálnánk valami mást?
Mi lenne, ha kíváncsiságból átlépnénk a másik oldalra?
Nem azért, hogy feladjuk a saját igazunkat,
hanem hogy megértsük, ő mit lát onnan.
Hogy felismerjük: ugyanarra a helyzetre nézhetünk többféleképpen és mindegyik lehet valóság.
És ha kiderülne, hogy nem csak nekünk lehet igazunk…
vajon mit éreznénk?
Kudarcnak élnénk meg,
vagy észrevennénk, hogy ez a nyitottság az,
ami békésebb kapcsolódást hoz?
Talán nem mindig az számít, ki látja „jól”.
Néha elég megérteni, hogy nem ugyanott állunk.
#ConnectU
(1).png)
.png)
2025.11.19
Amikor megbántanak… és észre sem veszik
Volt már olyan, hogy valaki, aki közel áll hozzád, megbántott és ő észre sem vette?
Mosolygott rád, mintha minden rendben lenne… miközben benned ott maradt valami, ami nagyon rosszul esett.
És te ott maradsz a saját érzéseiddel és kérdéseiddel:
Ezt tényleg nem érzi? Tényleg azt hiszi, hogy ez nekem jó?
Hogyan nem veszi észre, milyen rosszul esik?
Ilyenkor többféleképp is reagálhatunk:
- Mélyen hallgatunk....Kerüljük a konfliktust, de közben cipeljük szìvünkbe a tüskét… és talán mélyen reméljük, hogy egyszer majd magától észreveszi.
- Nem szólunk, csak megsértődünk. Távolodulni kezdünk tőle... ami zavart kelthet a másikban és lehet, hogy ő nem érti, miért történik mindez.
- Számon kérjük, erős érzelmekkel... amivel kiadjunk fájdalmakat, de közben a másikban védekezèst és tüskét szül. Így vágyott megértés helyett akár újabb feszültséget is hozhatunk...
- Megpróbáljuk bántás nélkül elmondani, ami fàj. Őszintén, de ítélkezés nélkül.
Ez utóbbi a legnehezebb.
Mert észrevétlenül is tele vagyunk olyan szavakkal, kifejezésekkel, amelyekben ott bújik meg a bántás, a minősítés, az ítélkezés.
Mégis… talán ez éri meg a legjobban.
Mert amikor sikerül úgy megnyílni, hogy közben nem bántjuk a másikat, helyet adunk annak, hogy ő is megértéssel forduljon felénk, ne védekezéssel.
Az erőszakmentes kommunikáció nem könnyű, de amikor sikerül úgy elmondani, mi esett rosszul, hogy közben nem sebezünk, akkor kezdődik el az igazi megértés egymás felé. 🤍
#ConnectU
2025.11.16
Apró dolgok, amik számítanak
Nemrég, amikor beléptem a munkahelyre, valaki kinyitotta előttem az ajtót.
Rámosolyogtam, megköszöntem.
Ő pedig ezt mondta:
„Legalább valaki mosolyog…”
Meglepett.
Elgondolkodtam, milyen lehet egy nap úgy indulni, hogy már reggel ennyire nehéz.
És azon is, hogy néha tényleg ennyin múlik minden:
egy mosoly, egy apró gesztus, egy pillanatnyi figyelem.
Nem kerül semmibe, de valakinek ez lehet az első kis könnyebbség aznap..
Nem látunk bele a másik terheibe..
De adhatunk valamit, ami kicsit jobbá teszi a napját.
#ConnectU
.png)
.png)
2025.11.09
Semmi nem elég jó?
Úgy érzem, hogy Neked semmi sem elég jó...
Nem csak az, amit én csinálok, de mintha az egész világ rosszul működne körülötted...
Én meg azon gondolkodom, hogy mi bánt Téged ennyire, hogy semmi sem lehet elég jó?
Hogyan nem tudsz felhőtlenül örülni?
Rácsodálkozni az élet apró csodáira?
Lehet, hogy hiányzik valami?
Mire lenne szükséged, hogy lásd a napsütést a világban, ne csak a felhőket és az esőt?
Bár megmutathatnám, hogyan látom a világot...
A színeket.
A csodákat.
De azt hiszem, ezt nem lehet megmutatni...
Mert hiába mutatom, ha olyan régóta a napsütést is lehet esőnek látod...
#ConnectU
2025.10.26
Elvágva az érzéseinktől…
Sokszor korlátozzuk vagy félrerakjuk őket, mert a helyzet, a környezet, vagy épp a biztonságérzetünk ezt kívánja tőlünk.
Azt hisszük, ha elrejtjük az érzéseinket, erősebbek leszünk.
Higgadtak, akik a nagy terhek alatt is megőrzik a kontrollt.
De idővel a sok elrejtett érzés köré falak épülnek és egyszer csak már mi magunk sem találjuk őket...
Bármennyire is szeretnénk, nem tudunk igazán kapcsolódni.. sem önmagunkhoz, sem másokhoz..
És amikor mi bezárunk, a többiek is lassan elveszítik az utat hozzánk.
Talán az első lépés az, hogy megkeressük a rést azon a falon.
Egy apró pontot, ahol újra kapcsolódni lehet.
Aztán lassan tágítani kezdjük, míg a fal egyszer csak leomlik.
És újra találkozhatunk velük.
Megnevezhetjük őket.
Újra érezhetünk... igazán, teljesen.
#ConnectU
(1).jpg)
2025.10.12
A jelzőlámpa
„Az érzés úgy működik, mint egy jelzőlámpa a műszerfalon: jelzi, hogy egy szükséglet be van-e töltve vagy sem.”
(Thomas D’Ansembourg)
Az érzéseink és a szükségleteink felismerése nem önzés – épp ellenkezőleg!
Hiába van több mint 250 szavunk az érzésekre, mégis sokszor nehezen mondjuk ki, mit érzünk.
És a szükségleteink? – ha nem tanultuk meg felismerni őket, akkor nemcsak kimondani nehéz, hanem sokszor észre sem vesszük, hogy ott vannak.
Amikor nem tudjuk, mire van szükségünk, gyakran másoktól várjuk, hogy kitalálják helyettünk.
És ilyenkor jönnek a félreértések, a csalódások, a falak…
Mert hogyan is tudnák, mire vágyunk, ha mi magunk sem vagyunk benne biztosak?
Pedig ha jobban értenénk magunkat,
könnyebb lenne másokhoz is kapcsolódni.
#ConnectU
2025.09.27.
Segítséget kérni nem gyengeség, hanem bátorság
Biztos ismerős az érzés: benne vagy egy nehéz helyzetben, és azon gondolkodsz – megoldjam egyedül vagy kèrjek segìtséget?
Sokan hiszik, hogy az erő azt jelenti: mindent egyedül megoldani.
És közben félünk....mi lesz, ha gyengének látnak? Ha kiderül, hogy nem megy egyedül?
Mintha a segítségkérés vereség lenne...
Pedig éppen ellenkezőleg!
A legnagyobb bátorság kimondani: „nem bìrom egyedül tovább”.
Hiszen ha meg merjük mutatni magunkat, akkor születhet másokkal valòdi kapcsolat.
És lehet, hogy a segítség pont onnan érkezik, ahonnan sosem gondoltuk volna.
Segítséget kérni nemcsak könnyebbséget hoz, hanem emlékeztet arra is, hogy nem vagyunk egyedül.
#ConnectU
2025.09.13
A változás…
Volt már olyan, hogy valami megváltozott körülötted, és hirtelen hiányérzeted támadt?
Egy megszokott rutin, egy kapcsolat, egy biztonságot adó helyzet eltűnt… és nem volt könnyű.
És mégis: a változás az élet része.
Sokszor veszteséget hoz – a megszokottból, a régi biztonságból.
Ezért teljesen rendben van, ha közben rosszul érzed magad.
De idővel lassan előtűnik a másik oldala is: a lehetőség.
Valami újra. Valami másra.
A változás nem a múlt elengedéséről szól.
A múlt a részem, hozzátett ahhoz, aki ma vagyok.
És miközben elfogadom, teret engedhetek annak is, ami most érkezik – az új élményeknek, lehetőségeknek.
#ConnectU
2025.08.18
Önismeret – néha nehéz, de mindig megéri
Megismerni önmagunkat sokszor olyan, mintha egy tükörbe néznénk.
Van, amikor rácsodálkozunk: „Tényleg ilyen vagyok?”
Máskor meg inkább elfordulnánk…
De az önismeret erről szól: megérteni, hogy mi zajlik bennünk és elfogadni, hogy nem kell mindig minden tökéletesen működjön.
Mert önmagunk elfogadása nem azt jelenti, hogy mindent szépnek látunk.
Hanem azt, hogy a tüskés, nehéz részeinket is hajlandók vagyunk megölelni.
Ha tudom, mi az, ami nem oké, máris lehetőségem van változtatni rajta.
Tudatosabban dönteni,
jobban kapcsolódni magamhoz és másokhoz is.
Nem mindig könnyű, de felszabadító.
És valahol itt kezdődik a valódi változás.
#ConnectU
